Online [In: Jazznoise, 2012. január 22]
 
[In: Magyar Hírlap, 2012. január (45. évfolyam, 1-26. szám), 14.old.]
 

Szabados, György – Az utolsó hangok  

Szabados György zenei hitvallásának lényege a hagyomány megőrzése, s a valaha volt őstudás keresése. Ez így önmagában egy zárt, horgonyt vetett gondolatnak és életpályának is tűnhet. Szabados György emellett azonban hallatlanul nyitott zenész is volt, ezt a nyitottságot persze csak a józanság mércéje szerint illik érteni. Szabados Györgynek megvolt a saját zenei univerzuma, ez azonban nem zárta ki, hogy mások zenei világa iránt is érdeklődést mutasson.

Nos, ennek az érdeklődésnek a jegyében született meg legutolsó lemeze, a bőgős Joelle Léandréval készült “Live At Magyarkanizsa”. Joelle, ez a hatvanegy éves asszony, a kortárs, imporvizatív zene és az avantgárd dzsessz terepén is járta muzsikus. Nemcsak bőgőzik, de énekel és komponál is. Tipikus alakja annak a muzsikus csoportnak, aki hosszú ideje kísérletezik már a kortárs zene és a dzsessz szintézisével. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy dzsessz eddig létező formái kifáradóban vannak, akkor azt kell mondani, hogy többek között épp e szintézis lendítheti tovább a műfajt több mint száz éve megkezdett pályáján. Szabados munkásságában különben nem ez az első, ilyen jellegű, alkalmi, illetve ad hoc találkozás. Az amerikai Roscoe Mitchellel, és a szintén amerikai Anthony Braxtonnal készített felvételeit lemezen is rögzítették, de találkozott ő korábban például a lengyel Zgraja-Gladkowski fuvola-bőgő duóval, vagy éppenséggel a cseh szaxofonossal és fuvolistával, az avantgárd iránt is roppant érzékeny Jiri Stivinnel. Ezeknek sajnos nem maradt nyomuk.

Joelle Léandre is játszott már egyénként az előbb említett amarikai Anthony Braxtonnal. Evan Parker, Steve Lacy, vagy például és John Zorn, illetve Franciországban élő Szelevényi Ákos mellett. Mindannyian a free dzsessz címeres figurái. A “Live At Magyarkanizsa” első taktusai után rögtön feltűnik, hogy Léandre viszonylag kevés dzsesszes elemet használ játékában, nagyon erősek a kortás zenébe, illetve az improvizatív zenébe kapaszkodó gyökerei. A kompozíciókat nagyobb egységekre tagolta a két muzsikus, az egyikben Léandre visz vezető és meghatározó szerepet, a másikban pedig Szabados. Ez a “váltógzadálkodás” jellemzi mindvégig a CD-t. Érdekes, de úgy tűnik, hogy Szabados most kilép saját zenei saját univerzumából, bár nem válik hűtlenné hozzá. Felismerhetőek ugyan jól ismert zenei toposzai, és a mindig oly jelentős bartóki hatás, de ezek most csak visszafogottan érvényesülnek. S hiányzik a legfőbb jegy és bélyeg, a Szabados játékát mindig meghatározó parlando-rubato ritmika. Mint a magyarság talán legősibb zenei öröksége. Ahogy az az alkalmi találkozásoknál lenni szokott, keresi és ki is tapogatja egymás zenei auráját a két muzsikus, és mindebből egy új zenei minőség születik, ami híján van talán a nagy dinamikának, viszont annál intimebb, bensőségesebb, meditatívabb. Valami hasonló történt Szabados György egyik korábbi lemezén, a szintén Magyarkanizsán felvett “Triotone” című CD-n is, amelyen az amerikai szaxofonos Anthony Braxtonnal, és a szovjet dobossal, Vladimir Tarasovval játszott. Ott hárman osztották föl maguk között a rendelkezésre álló zenei terepet, stafétaszerűen egymásnak adogatva a játék hangsúlyát, de jellemző módon Szabados ott is lemondott sokmindenről. Például a parlando-rubató ritmikáról, ám mégis maga, pontosabban önmaga tudott maradni. Nem túl nagy felfedezés, de ettől még nagyon igaz, hogy az a zenei unirverzum, amit Szabados zenei csillagrendszerének nevezünk, azokkal a muzsikusokkal lakható be legjobban, akik zsigereikben hordják az ősi időkbe visszanyúló magyar, illetve a belső-ázsiai hagyományokat, s akiknek a zenei mentalitását is meghatározza ez az örökség. A Joelle Léandre-val készült lemez Szabadosnak nem a zárt, és az ősiségbe belefeledkező habitusát, a minduntalan kutató és az örökségünkben egyre mélyebbre ásó embert, az őstudás és a végső isteni igazság megszállottját mutatja, hanem a nyitott zenészt, akit mások igazságkutató megszálottsága érdekel. És az, hogyan, milyen, maguk választotta és maguk taposta úton törnek mások – akár Braxton, akár Mitchell, akár Léandre – az őstudás feltárása felé.

Amennyire tudni lehet, ez a lemez Szabados életének utolsó felvétele.

Szabados György, Joelle Léandre: Live At Magyarkanizsa – BMC Records, 2011.

Sinkovics Ferenc